Roger Ekirch amerikai kutató vizsgálatai arra engednek következtetni, hogy eleink egészen a 17. századig teljesen másképp aludtak, mint a jelenkor embere.
Az amerikai szakértő kutatásai során naplókat, szépirodalmi műveket, orvosi könyveket és bírósági iratokat is vizsgált, a források alapján pedig arra a következtetésre jutott, hogy egészen a 17. századig az alvás első szakasza körülbelül két órával szürkület után kezdődött, ezt a szakaszt egy-két órás ébrenlét követte az éjszaka közepén, majd újabb alvással töltött órák következtek.
Számos korabeli forrás tanúskodik erről az alvási szokásról, és valószínűleg általánosan elterjedt volt. Külön érdekesség, hogy az éjszakai ébrenlét ideje alatt rendkívül aktívak voltak az emberek: egyesek még a szomszédjukat is ekkor látogatták meg. Voltak azonban olyanok is, akik ilyenkor ágyban maradtak: olvastak, írtak vagy imádkoztak. A 15. századi imakönyvekben külön imákat lehet találni a két alvás közötti időszakra.
A források szerint a „második alvás” szokása a 17. század végén kezdett eltűnni. Először Észak-Európa városainak vagyonosabb lakói kezdtek áttérni a megszakítás nélküli alvásra, majd ez az új szokás a 20. század elejére az egész nyugati társadalomban elterjedté és elfogadottá vált. Ekirch ezt azzal magyarázza, hogy a mesterséges világítás fejlődésével felpezsdült az éjszakai kávéházi élet, így viszont egyre kevesebb idő jutott az alvásra.
1667-ben Párizsban szereltek fel a világon először közvilágítást: üvegburával fedett viaszgyertyákat használtak erre a célra. A közvilágítás ezután hihetetlenül gyorsan terjedni kezdett: két év múlva Amszterdamban már olajlámpákkal világították meg az éjszakai utcákat. Ezzel együtt az éjszakai élet egyre divatosabbá vált, és az emberek mind kevesebb időt töltöttek éjjel alvással.
Mára a világ nagy része körülbelül napi 8 órát igyekszik aludni megszakítás nélkül, ami a kutatók szerint nem feltétlenül ideális. Lehetséges ugyanis, hogy az emberi szervezet számára megfelelőbb lenne a korábban jól bevált szakaszos alvás, amit az is alátámaszt, hogy az álmatlanság egyik gyakori formája, amikor az ember az éjszaka közepén felébred, és nem tud visszaaludni, 19. századi forrásokban tűnik fel először, amikor is a szakaszos alvás már eltűnőben volt.
Az emberiség történetének nagy részében egyáltalán nem úgy aludtunk, mint ma, és az éjjeli felébredés vélhetően az emberi szervezet működésének természetes része. Manapság, ha az éjszaka közepén felébredünk, és nem tudunk újból elaludni, idegesekké válunk, ami megnehezíti a visszaalvást. Azonban lehet, hogy jobban járnánk, ha elfogadnánk elődeink alvási szokásait, és amikor felébredünk éjjel, olvasnánk vagy elmélkednénk. Roger Ekirch szerint ugyanis a két alvásszakasz közti nyugodt ébrenlétnek fontos szerepe volt abban, hogy őseink nálunk jobban dolgozták fel a mindennapok feszültségeit.
Forrás: pszichologia.com